ez most nem az...

Ma megint lehangolt vagyok, nem tudom miért. Tegnap hajnali négy felé aludtam csak el. Megint ezer féle gondolat cikázott a fejemben, az elmúlt napon gondolkodtam, hogy mi minden történt velem, kivel milyen párbeszédet folytattam, hogy milyen lesz otthon, mit fogok másként csinálni, Mariannával szemben, hogy jobban ki fogom mutatni a szeretetemet meg hogy jobban fogok törödni vele, bár lehet hogy nincs is szuksége rá, jól megvan ahogy van, nem kér a törödésemböl. Nem tudom miért érzem azt, hogy jobb lesz az életem, ha többet törödök vele. Talán csak öt használom arra, hogy törödjek valakivel. Inkább kutyát kéne vennem, s bevallom eljátszottam a gondolattal néha néha az elmúlt hónapokban. Elég szánalmas. De miért? Zsófi is éppen abban a fázisban van, hogy vett magának egy macskát. Fajta: keleti. De nem perzsa, hanem keleti. Nagy fulekkel, kopasz testtel gyámoltalan, ilyedt szemekkel. Hát igen, valakivel törödnie kell az embernek, ha már önmagával nincs elég ereje törödni, vagy bátorsága, vagy nem tudom mi az, ami egy másik lény karjaiba uldözi az embert egy kis törödésért.. Néha rám tör a hangulat, amikor elhiszem a következö mondást, söt szinte új erövel tölt fel, energetizál, felbátorit a harcra :"Az isten elég hosszúra teremtette az ember karjait ahhoz, hogy átölelje saját magát."
Most elszántam magam, hogy irok, hatalmába keritett a nagy ihlet, miután egy nap alatt kiolvastam Richard Braudigan : The Unfortunate Woman c. könyvét. Legalább erre jó ez a hely. Nem esek kétségbe, nem járkálok fel-alá valami teendö után kutatva, ha épp semmihez sincs kedvem, mint gyakran Rejkjavikban. Ha épp nincs kedvem emberek közé menni, s semmi mást nem akarok, csak csendben kibámulni az ablakon, nem kerekedek fel mégis uzött vadként járva az utcákat, attól félve, hogy lemaradok valamiröl, nem szippantok magamba elég izlandi kultúrát. Elvégre az ember csak egyszer van izlandon, ( bár könnyen lehet hogy mégsem) s mit mondok majd otthon ha kérdezik, hogy mit láttam, kivel találkoztam, miröl beszélgettem, s úgy általában : Milyen volt Izland? Már szépen elterveztem, hogy azt mondom majd: "NAGYON jó volt. NAGYON szép a táj, kedvesek a helyiek. Egyszóval NAGYON jól éreztem magam. Igazán megérte ez az utazás." Es talán ezzel az utolsó mondattal nem is hazudok, söt ez az egyetlen biztos érzés, amit jelenleg meg tudok fogalmazni magamról és tapasztalataimról ebben az orszában. Megváltoztam, más ember lettem, újjászulettem, megerösödtem. Nem mintha nem lenne valóban lélegzetelállitó a táj, a természet ezen a világvégi szigeten, s nem mintha nem bámulnék csodálattal ezekre az egyszeruen nagylelku emberekre, de ez az egész megint rólam szól, az érzéseimröl, bár néha hányni tudnék (és szoktam is) attól az egocentrikus szentimentalizmustól amivel a világra nézek magam körul. S ezért pesze tudom, hogy ez igy nem mehet tovább és Viktor mondott egy jó módszert annak elkerulésére, hogy az ember mindig a saját pitiáner mazochisztikus gondolataival legyen elfoglalva. Képzeld el, hogy a kamera a fejed felett van, és nem a fejedben.. s igy a cselekedeteid kerulnek középpontba, s az, ahogyan egyes helyzetekben viselkedsz. S Viktornak igaza van. Az a fontos, hogy hogyan viselkedunk másokkal, hogy mennyire vagyunk kedvesek, barátságosak és nyitottak a kulvilággal szemben. Es ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindig nyálasan jókedvunek és seggnyalónak kell lennunk, akkor is ha éppen legszivesebben megfolytanánk a másikat, hanem egyszeruen ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy ott segitsuk a másikat, ahol tudjuk.. Lehet hogy ez naiv elképzelés, mert amugy is mindenki azokkal az emberekkel esik szerelmbe, akik a legbarátságtalanabbak, s a legkevésbé sem kivánják a másik szerelmét. Akik meg majd' meghalnak egy kis szeretetért, általában mást se kapnak az életben, csak pofonokat..hát nem vicces? nem. Lehet hogy a két emberfajta között az a kulönbség, hogy a szeretetéhesek folyton keresik a lehetöséget, ezért jobban szenvednek attól, ha épp nincs, vagy elmúlt, mig akik nem keresik, nem szenvednek, ha épp nincs, vagy elmúlt.. Gyakorlatban mindkét tipusnak ugyanannyi esélye van a megtalálásra (bármi legyen is az, amit az emberek úgy általában keresni szoktak az életben, bár röviden talán a "boldogság" szóval lehet a legjobban kifejezni szerintem) csak a hozzáállásban van a nagy kulönbség... s ez azért ad némi okot a reményre, az optimizmusra, "van még jövö gyermekeim, számotokra is" . gondolkozom, hogy "nyilvánosságra hozzam e " ezt az ömlengést, amit itt produkáltam, mert bár az elején egyszeruen csak irni akartam, mostmár egyre nagyobb kedvem van "megmutatni", félelmem nincs, csak tán annyi, hogy aki izlandról akar hallani, az most vagy szemöldökráncolva, összeszoritott gyomorral kuzdi át magát minden egyes soron, vagy feladja, s nem is veszi a fáradságot, hogy tovább olvasson. Egyik hozzáállás sem érdekel igazán, bár mondhatnám, hogy "most elnézést kérek azoktól, akik azzal a szándékkal kattintottak erre az oldalra, hogy röviden egy két egzotikus finomságot magukba szivjanak egy számukra teljesen távoli és ismeretlen kultúráról, mintegy poszt kommunista bezártság utáni távoli országok iránit éhséguket csillapitandó" de nem. egyszeruen jól esik irni. S bár azért van kulönbség aközött, amikor az ember úgymond másoknak ir, s tudja, hogy mások majd olvasni fogják, s jaj, isten tudja mi lesz akkor, nem tudom, de biztos valami szörnyu dolog fog történni, s aközött, amikor csak úgy irogat, csak úgy kiirja magából a sok dolgot, ami nem nem hagyja nyugodni, meg aludni, bár persze lehet, hogy teljesen más miatt nem tud aludni, s most ebbe inkább nem megyek bele.. és szerintem most itt abba is hagyom, köszönöm, hogy itt lehettem, jól esett, tényleg.